EGY KIS SQUASH TÖRTÉNELEM
A 19. században született meg egy labdajáték, amelyet úgy hívtak, hogy rackets. Egy londoni börtönben jött létre. A játék a börtönből kiindulva nagyon népszerű lett az iskolákban is, a diákok miközben arra vártak, hogy bemenjenek a rackets-pályára egy másik teremben a falnak ütögették a labdát. Később rájöttek, hogy puhább labdával, sokkal változatosabbak az ütések, maga a játék pedig jóval nehezebb. Az elnevezés, squash, angolul a következőket jelenti: szétlapít, összeprésel, valamint a labda „viselkedésére”, az általa keltett hangeffektusra utal. Kezdetben egyszerre több, egymástól eltérő labdajáték-változat is létezett.
Kettő vált nagyon népszerűvé: a „soft ball” és a „hard ball”. Leginkább olyan országokban lettek nagyon népszerűek a játékok, ahol a brit hadsereg állomásozott. India, Egyiptom, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika. 1930-ban tartották az első Brit Nyílt Bajnokságot (British Open), melyet az első nem hivatalos világbajnokságként tartanak számon. A bajnok az angol Don Butcher lett. Három-négy évtizeden keresztül leginkább egyiptomi és pakisztáni játékosok voltak a ranglisták élén.
Az 1960-as évek végén azonban egy ír férfi, Jonah Barrington megtörte az egyiptomi és a pakisztáni dominanciát. Ettől kezdve a fallabda már nem ugyanaz a játék volt. Barringtont követve a hivatásos játékosok mind jobban odafigyeltek a megfelelő kondícióra, a technika mellett egytől egyig kiváló erőnlétre, gyorsaságra és kitartásra tettek szert.
Három játékos emelkedett ki leginkább a mezőnyből:
az ausztrál Geoff Hunt és két pakisztáni, Jahangir Khan és Jansher Khan.
Növekvő népszerűsége ellenére a fallabda nem kap elegendő nyilvánosságot, ami leginkább annak tudható be, hogy a mérkőzések a közönség számára nehezen hozzáférhetők. Korábban a közönséget csupán a pálya hátsó fala fölé emelkedő erkélyen tudták elhelyezni, természetesen igen korlátozott számban. A 70-es években vált gyakorlattá, hogy a pálya hátsó falát üvegből készítették. Magyarországon is ez terjedt el leginkább, a jelentősebb eseményeken ezt használják. A sportág legnagyobb problémája viszont továbbra is az, hogy nehéz hozzá közönséget verbuválni. A játékot szinte lehetetlen közelről fotózni, és a televíziós közvetítés is nehézkes. Szurkolók nélkül viszont nincs igazi verseny.
A megoldást az üvegfalú pálya jelentheti, ahol a pályát egy nagy terem közepén állítják fel, így a játék minden szögből látható, és egyszerre akár több ezer néző kísérheti figyelemmel a mérkőzést. Az utóbbi idők technikai fejlődésének köszönhetően ma már léteznek élvezhető minőségű közvetítések. Ezen kívül bevezették az eltérő színű falak alkalmazását, és speciális labdákat fejlesztettek ki. A kezdetben használt fehér labdák helyét mára olyan, fényvisszaverő pontokkal ellátott labdák vették át, melyek UV fényben világítanak. Ezek az újítások minden bizonnyal lehetővé teszik, hogy a sportág a jövőben az eddigieknél nagyobb nyilvánosságot kapjon. Olimpiai sportággá is csak akkor válhat, ha megoldódik az „üvegkalitka” minden nehézsége.
Megjegyzés: Magyarországon helytelenül a „fallabda” elnevezés került a köztudatba a nehezen kimondható és leírható squash helyett. Ez azért pontatlanság, mert a „fallabda” egy kategória, amelybe olyan rokon sportágak tartoznak, melyekben kézzel, ütővel, vagy valamilyen más eszközzel a falra/falakra juttatják a labdát( ide tartozik a teljesség igénye nélkül a: racket, racket ball, hard ball, fives, hands, pelota, és természetesen a squash is).
